A magam részéről inkább a kíváncsiságot éreztem. Sosem kerestem az emberek társaságát, főképp nem az olyanokét, mint Vivien Bendell. Mintha nagy tábla hirdette volna a nyakukban lógva:"Vigyázz velük Allie, ők nem a barátaid!"
-Allie, jössz már?-Kira rángatott vissza gondolataimból.-Nem haladunk a takarítással.
Kirának igaza volt. Ránk várt a mosogatás, a porszívózás, felmosás, ágyazás, mosás, és a kert kitakarítása. Mira aztán tudott üzletelni. Lanie mosogatott, törölgetett és rendet rakott a konyhában, Kira a kertet vette a gondjaiba, összeszedte a szemetet, felseperte az udvart és levágta a füvet.
Mikey és az én feladatunk volta a ruhák mosása. Ki kellett válogatni a színeseket és a fehéreket, majd berakni őket a mosógépbe.
-Allie, te most már örökké itt fogsz maradni.-mondta miközben egy piros zoknit dobott a fehér kupac felé.
-Az nem odavaló.-mondtam, és átraktam a zoknit a színes kupacba.-ami azt illeti, csak a nyáron leszek nálatok Mikey, aztán amikor nektek elkezdődik a suli, visszamegyek Amerikába.-nem értettem, miért rázza a fejét Mikey...
-Nem, Allie, te biztosan itt maradsz.-halkabbra fogta a hangját, így kénytelen voltam közelebb hajolni hozzá, hogy értsem amit mond.-Hallottam, amikor anya mondta apának, hogy te itt maradsz.
-Ezt nem igazán értem, nem lehet, hogy félreértettél valamit?-kérdeztem hitetlenkedve.
-Nem, anya azt mondta, hogy te még nem is tudod, hogy mi történt, meg hogy anyukád idejött a városba, hogy megkeresse aput.-Mikey miről beszélsz?-kérdeztem, bár tudtam, hogy minden, amit Mikey mond, igaz. Anyám képes minderre, csakúgy rásózni az egyetlen lányát másokra...-Mit hallottál még?-de Mikey nem válaszolt, ijedten meredt az ajtó felé. Megfordultam, Mira állt a fürdőszoba ajtóban, nagyon idegesnek tűnt.
-A szobák már készen vannak?-kérdezte mérgesen.
-Máris megyek!-ugrottam fel a mosógéptől. A lépcsőn felhaladva csakúgy cikáztak a gondolatok a fejemben.Tudtam, hogy amit Mikey mondott az igaz, éreztem, és erre a gyanúra Mira viselkedése is ráerősített. Biztos voltam benne, hogy hallott minket.Akkor miért nem magyarázta meg, mi ez az egész? Dühös voltam, és tanácstalan. A nap további részében mindent csapkodás és duzzogás kíséretében csináltam meg. Mirát ezek után egész nap nem is láttam. Bement a kávézóba azt hiszem.Mikey-val sem tudtam beszélni, mert kiment valamit segíteni Pete-nek a garázsba.
-Mi a baj Allie?-kérdezte Lanie mikor már mindennel elkészültünk.
"Vajon Lanie tudja?" Csak megráztam a fejem, úgy éreztem, hogyha megpróbáltam volna kimondani,elsírtam volna magam. Inkább elfordultam, hogy Lanie ne láthassa az arcomat.
-Gyere, vegyük fel a ruhánkat!-indítványozta,mert nyilván látta rajtam, hogy nem akarom firtatni a dolgot.Eközben Kira már javában készülődött. Bezárkózott a fürdőszobába, ezért mi Lanievel a szobámban öltöztünk át. Lanie ruhája csodálatos volt.
Mintha csak ráöntötték volna. Fekete volt, elöl teljesen egyszerű, nem volt rajta semmi dísz, sem mély dekoltázs, de a hátát csipke borította, ehhez a ruhához fekete balettcipőt húzott, megfésülködött, majd a tőlem kölcsönkapott szemhéjtussal kihúzta a szemét. Fél óra alatt meg voltunk a készülődéssel. Én magam is egy fekete ruhát vettem fel, elöl hátul ezüstösen csillogó flitteres díszítéssel.
Ami Kirát illeti, teljesen begőzölt. Először is két órán át készülődött. Mi addig Lanievel megnéztük a Micsoda nőt. Kira negyed óránként váltott ruhát, és hajviseletet. Mindennek a vége az lett, hogy a fürdőszoba és környéke megközelíthetetlenné vált a földre dobált ruháktól, amelyek közül nem egy az enyém, és Lanie-é voltak. Végül mégis elkészült. Azt kell hogy mondjam, Kira és Lanie sohasem különböztek még ennyire emberi szem számára. Kirán egy barackszínű pánt nélküli ruha volt, felsőrészén csinos hímzéssel, réteges szoknya résszel, ehhez egy fehér magassarkút és ugyanilyen színű kis táskát választott kiegészítőül. Szőke haja nagy hullámokban omlott a vállára és a hátára, arcán pirosító, száján korall színű rúzs, szempillái hatalmasra festve. A látvány megdöbbentő volt. Nem festett rosszul, inkább csupán nagyon nagy volt a kontraszt a között a Kira között, aki reggelente viccből lerántotta rólad a takarót, ha nem keltél fel időben, és a között, aki előttünk állt. Ha megakartam volna nevezni, akkor egy Vivien Bendell klón lett volna a megfelelő definíció. 
-Amúgy Allie, apa szólt, hogy menj le, mert beszélni akar veled!-fordult felém a Vivien klón.Nagyot dobbant a szívem, mert már sejtettem, miről akar majd beszélni Pete-Aileenről.
Olyan gyorsan szedtem a lépcsőfokokat, ahogy csak tudtam. Pete a kanapén ült.
-Gyere ide Al!
-Mondania sem kellett volna, már ott is voltam. Megpróbáltam leplezni az idegességem -nehezen ment.
-Nagyon szép ez a ruha.-bólogatott elismerően.Csak mosolyogtam, nem jött ki egy hang sem a torkomon.
-Remélem, nem kell megbánnom a döntésem, ha ezt oda adom estére.-mondta,kezéből pedig előbukkant a piros ford kulcsa.
"Ennyi? Ez minden? A kocsi??!" Mély levegő, mosolyogj Allie!! Egyszerűen nem értettem, miért nem képes megbeszélni velem valaki végre mi folyik a hátam mögött.
-Megbeszéltem Kirával, hogy hazafelé ő vezethet...annyira erősködött, de kérlek azért figyelj oda rá....
-Hát hogyne, ne aggódj Pete!
Dühös voltam, és ez mindig meglátszott rajtam. Pete meg is lepődött mert a hangomból sütött a feszültség, de nem érdekelt.
Csöndben vezettem végig az utat Vivienék házáig, Kira navigált. Egy impozáns kovácsoltvas kapu előtt fékeztem le.
-Megérkeztünk!.ujjongott Kira.
A kapu érkezésünkre kinyílt, én pedig gázt adtam. Egy hatalmas kert tárult elém, olyan, amilyet még csak filmekben láttam. Két oldalról hatalmas sövény keretezte a telket, a hatalmas hófehér többszintes ház előtt pedig szökőkút csobogott melynek márvány szegélye fehér izzókkal volt megvilágítva.
Leparkoltam a fordot egy kék Lexus, és egy vadi új fekete mercedes közé. Ameddig a szem ellátott, mindenhol BMV-k, Alfa Romeo-k, és Audik parkoltak.
A parti már javában tartott, csupa idegen alak, mind nagyon elegánsak voltak és mind megbámult minket a lépcsőn felfelé haladva.
Meglepődve konstatáltam, hogy Kira ruhaviselete egyáltalán nem lógott ki a sorból. Ezek mellett az emberek mellet egyszer az életben alul öltözöttnek éreztem magam.
Nem csak én éreztem feszengve magam. Lanie szorosan a nyomomban haladt felfelé a lépcsőn. Kirát viszont majd szétvetette a büszkeség.
Beléptünk a hatalmas előtérbe. Két irányból lépcső vezetett a felső emeletre. Minden hófehér volt: A lépcső, a padló csillogó burkolata, a csillár és a függönyök is.
Megtorpantunk, azt sem tudtuk, merre mehetnénk. Csak álltunk ott,és tátott szájjal bámultunk körbe. Ekkor valaki a nevemen szólított.
-Allie Jules! Hát eljöttél!- Megfordultam, Vivien Bendell lépkedett lefelé a lépcsőn.
Bézs színű hosszú egybe ruha volt rajta, hozzá színben passzoló magassarkúval. A haját kontyba fogta, melyben fehér köves hajtű csillogott. Olyan volt, mint egy királynő.
-Helló!-köszöntem.
-Jól nézel ki Allie, ez a ruha remekül áll rajtad!-mondta, majd átkarolt. Kirának kikerekedett a szeme. Megköszörülte a torkát, mivel őt és Laniet még csak figyelemre sem méltatta.
-Lányok, mi a helyzet?-kérdezte végül Kira felé fordulva Bendell kisasszony.
-Kira nagy levegőt vett, és rákezdett: Viven, ez a parti elképesztő, nem is tudtam, hogy ekkora a házatok, persze nyilván gondoltam, hogy nagy, de azért ez már...
-A továbbiakban bekapcsoltam a már nagyszerűen működő fecsegésblokkolómat, amit sokszor használtam, ha Kira be volt zsongva valami miatt...És lássuk be, sok ilyen helyzet volt.
Megragadtam Laniet, elmotyogtam egy bocsit Viviennek, és egyedül hagytuk őket Kirával. Lehet, nem a legudvariasabb megoldás, de számomra mindenképp kellemesebb volt nélkülük abban a pillanatban.
Elindultunk felderíteni, merre találunk megfelelő helyet magunknak. Nem is kellett sokáig keresgélni. Hátulról zene harsogott, nem a helyhez illő elegáns stílusban, hanem sokkal inkább a populárisabb fajtából.
A hátsókertben találtuk meg a "kiforrott" bulit. A kert többi részén is szédelgett pár ember, de itt rengetegen voltak. El sem tudtam képzelni, honnan ismerhet ennyi embert Vivien.
Jó páran már alig alig álltak a lábukon, a többségnek felettébb jókedve volt. Egyszer csak ismerős arcot pillantottunk meg a tömegből kiválni. Olivia volt az. Szőke haja kócos-göndören hullott a vállára, egy magas derekú farmer rövidnadrágot és egy fehér toppot viselt. Láthatóan nem érdekelte hogy amerre megy, mindenki megbámulja. Mikor közelebb ért hozzánk, feltűnt, hogy nincs rajta cipő.
-Lányok, helló!-köszöntött minket.-Gyertek, igyatok valamit!-mondta, majd megragadta a kezem, és vonszolni kezdett át tömegen. Mikor kezdtek körülöttünk ritkulni az emberek, egy hatalmas medence bontakozott ki előttem a sötétből. Színes égők világítottak felfelé az aljáról, sokan pedig fürdőruhára vetkőzve mártóztak koktélokkal a kezükben. A medence mellett egy magas pult állt, telis-tele italokkal. Elvettem róla egy sört. Olivia épp valami mentás koktélt akart ráerőltetni Laniere, mikor valami..illetve valaki más elvonta a dologról a figyelmem:
-Egyszerűen gyönyörű vagy.-Nate volt az, mint mindig, most is ő nézett ki a legelegánsabban. Fekete öltöny volt rajta, fehér ing, és csokornyakkendő. Mintha szánt szándékkal akart volna mindenkit túl öltözni..mindig.
-Köszi.-válaszoltam.
-Na és hogy érzed magad idáig?-kérdezte, majd közelebb lépett a pulthoz.
-Igazából még csak most érkeztem a lányokkal.-fordultam a hátam mögé, ahol Laniet véltem, de addigra már senki más nem volt ott, csak egy ismeretlen vörös hajú srác lila flanel ingben.
Körbenéztem,'oké megnyugodhatok' Lanie a medence szélén iszogatott Oliviával, láthatóan jól érezték magukat.
Nincs kedved esetleg leülni valahová?- kérdezte a puccos srác.
Hezitáltam. Egyáltalán nem ismertem Natet, de volt egy olyan érzésem, hogy bármennyire is nem közös a világunk, nem kell tartanom tőle.Kérdőn nézett rám.
-Mire gondoltál?-kérdeztem végül.
Nate nem válaszolt, megfordult, és elindult a bulival ellentétes irányban. Haboztam...'Allie, most komolyan vele mész?'-kérdezte az angyal Allie.-'Menj csak vele'-sugallta egy másik énem...végül elindultam Nate után...
-Nem tudom, te hogy vagy vele, de engem irritál ez a zene.-mondta, mikor végül egy- a háztól távolabb eső fa törzsénél megállt.
Csak vállat vontam. Nem érdekelt a zene, sőt a baj az volt, hogy engem soha nem érdekelt igazán semmi.
Nate leült a fa tövében, én pedig követtem a példáját. Egy darabig csendben ültünk, nem tudtam, mit mondhatnék, amivel nem untatok egy ilyen kaliberű srácot. Nate láthatóan nem zavartatta magát, ugyanúgy méregetett, mint mindig.
-Hogy hogy azelőtt sosem láttalak az unokatestvéreiddel?-törte meg a csendet végül.
-New Yorkból jöttem. Csak látogatóban vagyok itt a nyárra.
-Igen, ezt már hallottam, de én úgy értem, hogy miért csak most nyáron látlak itt először?-Nate kényelmesen a fatörzsnek dőlt, de még mindig engem bámult. Nem lehetett megszokni.
-Ez az első alkalom, hogy itt vagyok. Eddig nem ismertem a rokonaimat.
-Értem.-bólintott Nate, nem kérdezősködött tovább.
- Te is a környéken laksz?-kérdeztem, csak hogy mondjak végre valamit.
-Igen, az apám vett itt egy házat, ide köti a munkája.
-Milyen az a munka?- kérdeztem, de mintha valamiért nem akaródzott volna Natenek a válasz.
-Ügyvéd.-morogta. -A családomban nemzedékek óta mindenki az... neves család vagyunk.-Nate a szemét forgatta.
-És ez neked nem tetszik.-nem kérdeztem, inkább kijelentés volt részemről. Nate nagyot sóhajtott:
-Elvárják, hogy olyan legyek, mint ők, én pedig egyszerűen csak nem tudom, mit akarok. Azt tudom, hogy ezt nem. De inkább mesélj valamit te!-mondta, csak hogy témát váltson.
-Megvontam a vállam. Nem igazán tartottam magam érdekesnek, sőt egyenesen unalmasnak definiáltam volna magam.
-Mit meséljek?
-Mondjuk, hogy te mivel szeretnél foglalkozni...
- Nem tudom, igazából semmiféle elképzelésem nincs ezt illetően.-egy fűszállal kezdtem játszani, csak hogy ne kelljen Natere néznem.Nem mintha nem lett volna helyes fiú, világos barna hajába a nap mézszőke tincseket húzott, bőre napbarnított volt, mintha egy egész hetet töltött volna víz közelben. Igen, sokkal barnább volt, mint legutóbbi találkozásunkkor. Mandulavágású zöld szeme mindig kíváncsian méregetett. Magas volt, legalább 190cm , széles vállai, és izmos karjai pedig arra engedtek következtetni, hogy rendszeresen sportol.
-Ugyan már, biztos van valami, amiben jó vagy!-unszolt.
-Hát, szeretek rajzolni, és ...
-És?-kérdezte türelmetlenül.
-Ruhákat tervezni, de az csak... nem is tudom, nem vagyok biztos benne, hogy menne.
- Akkor csak magabiztosság kérdése a dolog, hidd el, menne. Legalább téged érdekel valami.
-Téged nem?
Nate nagyot sóhajtott.-Nem igazán, tudod, én vagyok itt a "teszek mindenkire".
-Én nem hiszem.-mondtam, mire Nate nagyon jót mulatott magában.
-Itt mindenkit lehetne definiálni valamivel.
Oké, te vagy Mr. teszek mindenkire, ki van még?-kérdeztem inkább viccet csinálva a dologból.
-Dave eszméletlen naiv, komolyan, minden nő képes kihasználni, ugyanakkor megpróbálja leplezni a baklövéseit azzal, hogy a suliban mindenkivel flegmázik. Alsósokkal, a lúzerekkel, és mindenkivel, aki kimarad a körünkből, ha azt lehet mondani...
Ezen elgondolkodtam. Nem tetszett már az első találkozásunkkor sem Dave, így pedig egyenesen szánalmasnak tartottam. Nate tovább folytatta a felsorolást.
-Aztán ott van Rony. Ő kedves lány, de sokszor kifordul magából. Én ezt csak annak tudom be, hogy Viviennel barátkozik, és rossz hatással van rá. Akkor Olivia...róla mit mondhatnék...fiatal, gazdag, eszement...talán ő csinálja jól, nem érdekli, mások milyen véleménnyel vannak róla...azt tesz, amit akar, és azzal is barátkozik, akivel akar. Mondjuk a szülei nem nézik jó szemmel, inkább próbálnak szemet hunyni a dolog felett, vagy eltusolni a balhéit.Vivien..háát..
-Erre én is kíváncsi lennék.-Vivien Bendell volt az.
-Neked még nem tanították meg, hogy nem szép dolog kihallgatni mások bizalmas beszélgetéseit?-Nate derűs nyugalommal nézett fel a főlétornyosuló Vivien Bendellre. Róla nem kellett, hogy beszámoljon, nagyon jól tudtam magamtól is, hogy nem szabad bízni benne...megérzés volt. 
-Ugyan már, te is tudod, hogy mindennél jobban szeretem kihallgatni a bizalmas beszélgetéseket. Ne haragudj Allie, én már csak ilyen vagyok.
Csak vállat vontam, ezzel valahogy nem lepett meg.
-Szóval, mit csináltok itt kettesben, remélem, nem zavartam meg semmit.-váltott témát, azzal leült közénk a fűbe. Furcsa volt őt ott látni abban a remek ruhában.
-Szerintem nem is lennél annál boldogabb, ha megzavartál volna minket.-nevetett Nate.
-Túl jól ismersz Adams. Nate csak bólogatott, aztán ismét felém fordult:
-Talán Vivient nem kell bemutatnom, majd magad is rájössz, hogy milyen is ő valójában.
-Szóval szerinted kétszínű vagyok?-mosolygott Vivien.
-Nos, tudnám még tetézni, de egyszóval definiálva, igen az vagy Viv.
-Olyan csendben vagy Allie, nem akarsz mondani nekünk valami érdekeset?-Vivien ismét hozzám beszélt, Nateről a továbbiakban tudomást sem vett.
-Mire gondolsz?
-Mondjuk, hogy van-e most valakid?
-Ami azt illeti, nincs senki...-motyogtam..nem értettem, miért, de zavarba jöttem.
-Nahát, hogy hogy? Pedig ahogy észrevettem, az itteni srácok odáig vannak érted.-nem kerülte el a figyelmem, hogy milyen sokat sejtető pillantást vetett Nate felé.
-Egyszerűen csak nincs, jól megvagyok egyedül. És neked van most valakid? Vivien arca olyan komor lett, mintha sértené a kérdés.
-Nos, persze, Dr.Charles Abignale fiával találkozgatok mostanában, igazán jó társaság, ha érted, mire gondolok.-csak mosolyogtam, nem érdekelt, mire gondolt...
Úgy másfél órán keresztül folyt a beszélgetés, idővel kissé feloldódtam, többet beszéltem, mit szoktam, elmeséltem, mivel töltöm New Yorkban az időt, hogy ruhákat varrok, és adok el, hogy pénzem legyen, és hogy alkalmi munkákból sikerült eltartanom magam. Szóba jöttek a a gimis évek, volt szerelmek és a család is.(Sikeresen kikerültem Liamet, és a drága anyám ügyeit).
Ami Nateről kiderült, az, hogy nem igazán szívleli Vivient(ezzel teljesen egyet értettem), és hogy (Vivien elmondása szerint) egy "nőfaló megbízhatatlan alak"
Vivien nem sokat beszélt magáról, inkább engem kérdezgetett, vagy epés megjegyzésekkel bombázta Nate-et.
Akkor jöttem rá, mennyire elbeszélgettem az időt, amikor egy nálunk fiatalabbnak tűnő fiú alakja tűnt fel a sötétben. Felénk közeledett, nagyon sietősen. Meg is lepődtem, amikor engem szólított meg.
-Te lennél Allie Jules?-lihegte.
-Igen, miért, mi történt?-eszembe jutott, hogy egyedül hagytam az ikreket.
-Lanie! Gyere gyorsan!
-Mi mi történt vele?!- olyan gyorsan ugrottam fel, mint akibe áramot vezettek. -a fiú nem válaszolt egyből, csak megindult a medence irányába.Nagyon megijedtem, ha Lanienek valami baja történt, az csak is az én hibám lesz, hiszen én hagytam egyedül.
-Azt hiszem elájult.-magyarázta a fiú. Szorosan a nyomában lépkedtem, bár nehéz volt tartani a tempóját magassarkúban.
-De hát miért?
-Azt hiszem, túl sok volt neki a pia.Hányt is, azt mondta, nincs jól, de nem vettem komolyan.-a srác hangja mérgesen csengett, mintha haragudott volna magára.
Aztán beértünk a házba, és akkor megpillantottam Laniet. A lépcsőn feküdt, a feje Olivia ölében, a szemei csukva, mozdulatlan volt, és sápadt. A szívem úgy kalimpált, azt hittem elájulok.
-Mi történt?-kérdeztem Oliviát is.
-Jaaaj, Allie, ne haragudj, azt hiszem, az én hibám, túl sokat ivott, pedig mondta, hogy nem bírja...én meg csak azért is rábeszéltem.
Legalább öt percbe tellett, mire magához tudtuk téríteni Laniet, kicsit megkönnyebbültem, mikor végül megszólalt:
-Allie, ne haragudj, azt hiszem, berúgtam.-mondta a fejét dörzsölgetve.
-Dehogyis haragszom.-hirtelen felnevettem. Örültem, hogy Lanie nem sokkal, de legalább jobban van.
-Hol van Kira?-nézet körül hármunk között.
"-Basszus, Kira"-kaptam a fejemhez.
-Mindjárt megkeresem, és hazaviszünk.-motyogtam.
-Nee, Allie, nem akarok hazamenni így! Apa pipa lesz!
-Elengedtem a fülem mellett, amit Lanie mondott. Csak arra tudtam gondolni, hogy ha Lanie így taccsra vágta magát, akkor mi lehet Kirával... Bele sem mertem gondolni...
-Figyeljetek!-fordultam Olivia, és a kis srác felé- Kivinnétek Laniet a kocsihoz? Én addig megkeresem Kirát.
-Persze!-vágta rá a kis srác, akiről azt sem tudtam, hogy kicsoda...
Bevetettem magam a tömegbe, vártam, mikor bukkan fel a barackszínű ruhácska, vagy a szőke fürtök... Már vagy tíz perce bolyongtam a tömegben, amikor hirtelen valaki megragadta a karom. Nate volt az.
-Mi történt az unokatestvéreddel?
-Elég sokat ivott...haza kell vinnem, de sehol sem találom Kirát.
-Azt hiszem, segíthetek neked...gyere velem.-mondta, azzal vonszolni kezdett maga után a tömegben. Kiértünk a medencéhez, elhaladtunk a fa mellett, melynek tövében még vele beszélgettem...de nem álltunk meg. Már szinte teljesen elhalt a zene mögöttünk, olyan messze voltunk a többiektől.
-Nate, most komolyan...hová viszel?-kezdtem kételkedni ami azt illeti. El sem tudtam képzelni, mit kereshet ott egyedül Kira...és ha ott is van, Nate honnan tudja...
Ráadásul hol az az ott? Már a kert szélén jártunk, ahol nem volt más, csak magas sövény.
Nate nem lassított, sőt, mintha valamiért ideges is lett volna... Kezdett fura lenni a dolog. Még mindig a sövény mentén caplattunk, de egy idő után Nate lassítani kezdett a tempón...először nem értettem, de aztán feltűnt egy kis vendégház szerűség előttünk a sötétben. Az ajtó, és az ablakok zárva, sehol nem égett villany sem.
-Gondolod, hogy itt van?-kérdeztem, mert most már tényleg úgy gondoltam, hogy Nate átvágott.
Nagyon hirtelen elengedtem Nate kezét...fel is tűnt neki, mert egyből elkapta az övét.
-Igen!-csak ennyit mondott, de hangjából iszonyatos feszültség áradt. Megfordult, és elindult a kis ház felé, mikor odaért, feltépte az ajtót, belülről sem fény, sem zaj nem szűrődött ki...
"Ha itt van Kira, ha nem, bemegyek!"-gondoltam, bár valamiért nagyon nem akaródzott a dolog... Nagy levegőt vettem, és elindultam Nate Adams után a házba.
Olyan sötét volt, hogy az orrom hegyéig sem láttam.
Ötödik fejezet
-Egyáltalán mit keresünk mi itt?-morogta Spencer a ruhakupacok között turkáló Mike-nak.
-Viccelsz? Itt minden olyan olcsó, ráadásul ez a kedvenc üzletem is!
-Ne haragudj meg ha azt mondom, de látszik rajtad.-Mike csak mosolygott az epés megjegyzésen:
-Miért szerinted hová kéne mennünk?
-Azt hiszem, tudok egy jó helyet!-Spencer megragadta Mike karját, és vonszolni kezdte a kijárat felé. Fél órával később egy az előbbinél jóval színvonalasabb üzlet előtt álltak meg. A kirakatokban lévő próbababák a legújabb trendek szerint voltak felöltöztetve. A hozzájuk közelebb esőn egy olajzöld szoknya feszült arany színű övvel, és egy lenge tört fehér blúzzal. Egy másikon kék fehér csíkos "V" nyakú férfipóló volt, és egy bézs színű háromnegyedes nadrág.
-Na én aztán be nem megyek ide!-Mike minden szavát nyomatékosan ejtette ki, de azt talán ő sem gondolhatta komolyan, hogy vitába tud szállni Spencerrel. Két perccel később már a menta illattal belengett üzletben nézelődtek.
-Ehhez mit szólsz?-lengetett meg egy tengerészkék "V" nyakú pólót Spencer.
-De hát ez egy női felső!-háborgott Mike.-Ugyan melyik normális férfi vesz fel ilyet?
-Az, amelyik szeretne magának lányt fogni.-Spencer betuszkolta Mike-ot egy próbafülkébe, és csak akkor engedte ki onnan, mikor már jóformán minden egyes ruhadarabot felpróbált az üzletben.
-Nem is tudtam, hogy ennyire fárasztó ez a vásárlás dolog.-mondta, miután maguk mögött tudták az üzletet.-Ha tudom, biztosan nem jövök el. Most már annyi ruhám van, hogy a következő életem végéig nem lesz gondom a vásárlással, hála az égnek. Ilyet, mint ma még egyszer soha!! ....Mi bajod van?
-Semmi csak....áhh mindegy.-Spencer elfordult, hogy Mike ne láthassa az arcát. Rosszul esett neki, hogy Mike ennyire nem érezte jól magát vele.
-Na elmondod, mi van?-mindketten megálltak, és most már Spencer kénytelen volt Mike szemébe nézni.-Csak igazán mondhattad volna, hogy ennyire nem szeretsz velem lenni, akkor ezt itt mind megspórolhattad volna!-mutatott a csomagokra Mike kezében.
-Te tényleg azt gondolod hogy...-Mike megértette a dolgot, és majdnem el is nevette magát.
-Most meg mi a francot vigyorogsz?-durcáskodott tovább Spencer. Mike egyetlen szó nélkül megölelte Spencert, úgy, hogy a lány nyikkani sem tudott.
-Te tényleg azt gondolod, hogy bármikor, amikor veled vagyok, az nem a legkirályabb dolog nekem a világon?
-Erre én is kíváncsi lennék.-Mike olyan hirtelen engedte el Spencert, mintha villám csapott volna belé. A kérdést ugyanis nem Spencer tette fel. Meg sem kellett fordulnia, már tudta ki áll a háta mögött.
Aaron olyan dühös volt, mint régen sokszor, amikor még több gondjuk volt. Mike szinte már teljesen elfelejtette azt az Aaront. Most elfehéredett arccal, ökölbe szorított kézzel állt előttük.
-Mi bajod van?-Spencer próbálta lazára venni a dolgot, de azért nem tudott bátyja szemébe nézni.
-Indulj a kocsiba, most!-förmedt rá Aaron. Mike-nak feltűnt,hogy Aaron vele nem is foglakozik. Úgy tekintgetett körbe az utcán, mintha attól tartana, bármelyik pillanatban megtámadhatják. Nem merte megkérdezni, félt, hogy olyat vágnának egymás fejéhez, amit később megbánnak. Inkább úgy döntött, egyedül megy haza. Már indult volna, amikor Aaron utána szólt.
-Ne viccelj, elviszünk...
A feszültség, ami a haza utat övezte, szokatlanul köréjük fonódott. Mike ült Aaron mellett az anyósülésen, egyenesen maga elé meredve. Aaron az útra szegezte tekintetét, és egy pillanatra sem nézett más felé. Az autó jóval a megengedett határ feletti sebességgel száguldott.
Spencer a hátsó ülésen duzzogott:-Nem értette, mi volt ez a kirohanás az imént Aaron részéről.
A feszültség az egész napra rátelepedett. Spencer szeretett volna beszélni Mike-kal, de még azt sem mert. Érthetetlen volt számára olyan dühösnek látnia Aaront. Mike volt a legjobb barátjuk, Aaronnek semmi de semmi oka nem volt a dühöngésre.
Úgy döntött, egy percig sem marad tovább Aaronnel egy légtérben,inkább akkor már sétál egyet a parkban.
-Hová mész?-morogta Aaron a kanapéról. Spencer azonban nem válaszolt a kérdésre.Dühös volt Aaronre, amiért gyerekként kezelte őt. Becsapta maga mögött az ajtót, és csak reménykedni mert abban, hogy jobban nem vesznek össze, míg ő nincs otthon...
-Bejöhetek?-lépett be Aaron Mike szobájába, aki az íróasztala felett görnyedt, nyilván egy újabb dalszövegen dolgozott. Aaron esetlenül megállt az ajtóban.
-Persze, gyere!-Mike arckifejezése kifürkészhetetlen volt, bár hangja rekedtebben csengett a szokottnál.
-Min dolgozol éppen?-Aaron belenézett a Mike előtt heverő papírokba.
-Gondoltam át kéne írni a refrén részt...kicsit hiány érzetem volt vele kapcsolatban.
-Aaron felemelte a legfelső írást, és olvasni kezdte a sorokat:
Csendben ülök a szobámban egyedül,
Rab vagyok aki a valóság elöl menekül.
Kezeim az asztalon előttem dobolnak,
A kerekek a fejemben ezerrel forognak.
Előttem fekszik a toll és a papír
Szabad vagyok, aki most egy életérzésről ír:
Ne fuss,ne menekülj, állj meg és nézz körül!
Ne vágyj a múltba, ne vágyj a jövőbe,
Hisz nincsenek határok,a kezed nincs megkötve.
Törj át minden határt, rázd le a falakat,
falakat, melyek ledöntésre várnak,
A mi utunkba senki sem állhat!
-Mike, ez nagyon jó!-Mike nem válaszolt semmit-arca még mindig kifejezéstelen volt.
-Azt hiszem tudod....-Aaron szünetet tartott-inkább remélem, tudod, hogy nem miattad volt ez az egész ma.-Aaron ismét szünetet tartott, de mivel Mike nem válaszolt, folytatta:
-Ma elindultam a műhelyből és ahogy állok a pirosban, egyszer csak megjelent mellettem a járdán Joe. A név hallatán Mike felkapta a fejét.-Beszéltél vele?-Aaron keserűen felnevetett.
-Vele nem lehet beszélni. Amint meglátott, tudtam, hogy semmi jó nem származhat abból hogy itt van.Azt mondta, hogy munkát keres. Érdekes véletlen, hogy pont itt a környéken.-Aaron rágyújtott egy szál cigire.
-Joe meg a tisztességes munka...tűz és víz.-Mike barátja példáját követve rágyújtott.
-Spencerről kérdezett.-Aaron arca kétségbeesést tükrözött.-Persze megmondtam neki, hogy amíg én élek, többet nem láthatja a húgomat. Aztán konkrétan tíz méterrel arrébb megláttalak titeket.Beparáztam, hogy esetleg megláthatják egymást, és hát ....kiakadtam asszem...
-Mihez kezdesz most?-kérdezte Mike.
-Nem tudom.-Aaron egyszerre érzett nyomasztó kétségbeesettséget és dühöt.
Joe Rhodes, az apjuk sok keserűséget okozott nekik. Mivel anyjuk korán meghalt, Joe-val éltek egészen egy évvel ez előttig.Akkor Aaron megelégelte apja viselt dolgait, fogta Spencert és Mike-hoz költöztek.
Joe egy ötvenhárom éves rokkant nyugdíjas férfi volt. Alkohol és drog problémái miatt sokszor erőszakosan, kiszámíthatatlanul viselkedett. E mellett rossz társaságban is mozgott, nem állt tőle távol a csalás, az emberek kihasználása, bármit megtett a pénzért. Ebből kifolyólag egyértelműen következik, hogy sohasem volt jó kapcsolata a gyerekeivel.Több ízben előfordult, hogy amikor Aaron nem volt otthon, Joe kezet emelt Spencerre.
Egy alkalommal csaknem végzetes dolog történt az akkori Rhodes házban. Egy kora nyári délutánon történt az egész. Aaron a műhelyben dolgozott szokás szerint.
Spencer egyedül volt a házban, egészen megszokta már ezt az egyedüllét dolgot, barátai nem voltak, Aaront pedig nagyon ritkán látta, hiszen akkoriban kétszer annyit kellett dolgoznia.
A történetes napon Spencer feje tele volt kavargó gondolatokkal, hiszen az orvos is megmondta:ha Joe nem áll le az alkoholról rövid időn belül súlyos következményei lesznek a dolognak. Spencer szerette volna szeretni Joet, mindent, amit apja valaha tett vagy mondott neki, azt az alkoholfogyasztás számlájára írta.
Végül úgy döntött, véget vet az egésznek: megszabadult az összes házban fellelhető piás üvegtől. Ami azonban azután következett,rengeteg hosszú álmatlan éjszakát okozott neki. Joe hazaért, és az üres polcok láttán teljesen elöntötte a düh. Remegett minden porcikája, és vadul szikrázott a szeme.Spencer megpróbálta megértetni vele, hogy csupán érte tette mindezt, hogy szeretne változtatni a dolgokon, de egy ilyen embert szavakkal nem lehet meggyőzni.
A karja eltört a fejéből vér szivárgott, és iszonyatos fájdalmat érzett a hasában is.Alig volt eszméleténél, mire Aaron megérkezett. Amint bátyja meglátta Spencert a földön heverni, olyat tett, amit soha nem gondolt volna.
-Te rohadék!-ordította, majd olyan erővel vetette rá magát apjára, hogy mindketten elvágódtak a lendülettől. Aaron teljesen elvesztette a fejét, mintha mindent elöntött volna a köd, csak Spencer lebegett a szemei előtt, a tekintete, ahogyan rá, Aaronre nézett. Úgy árasztotta el a gyűlölet, mint valami fertőzés, amit nem lehet egyszerűen kioltani a testből...nem, az már örökre ott ragad...
A sors közbe járása volt talán, hogy Joe életben maradt. Mike még időben lehámozta barátját a férfiről, aki már félig eszméletlenül hevert a földön...akkor találkozott vele utoljára...egészen mostanáig.
-Hé!-rántotta vissza gondolataiból Mike.- Tudod, hogy itt vagyok, ha kell!
-Tudom...-Aaron hálásan pillantott barátjára, akinek mindent köszönhetett.
-Néha olyan elege volt ebből az egészből...volt, nem értette Aaront...hogy ha már barátai nincsenek, akkor miért félti őt Mike közelében.-Spencer egy padon üldögélt, maga elé meredt és hagyta, hogy elárasszák a gondolatok, amik gyötörték.
Értette, miért nem keresik a társaságát, mert ő volt a kakukktojás...akinek semmije nincs...aki szerintük belül is semmilyen.
-Minden erejével megpróbálta visszatartani a könnyeit, de nem ment. Most nem. Szeretett volna erősebb lenni, de ő csak ő volt...
-Ma szerencsém van!
-Spencer megrázkódott, mert valaki odalépett hozzá.
-Nem akartalak megijeszteni.-szabadkozott a srác.
-Nem...nem-Spencer megrázta a fejét, és gyorsan elmorzsolta a könnycseppet.
-Helló, a nevem Hayden.
-Spencer vagyok-mosolyt erőltetve arcára kezet nyújtott az idegennek.
-Örülök Spencer...és mondd csak, nem bánnád, ha csatlakoznék hozzád?
-Persze, csak nyugodtan...-Spencer szipogott még egy párat, de úgy gondolta, túl jóképű a srác ahhoz, hogy elzavarja...
-Sosem láttalak még errefelé.-kezdte a beszélgetést Hayden.
-Pedig már egy ideje itt lakom. Egy éve költöztünk ide a családommal.
-Érdekes, hogy eddig nem találkoztunk, én is a környéken lakom. Alig egy utcányira innen.
-Az nem olyan érdekes-vont vállat Spencer-nem sokat járkálok errefelé.
-Megértem, itt nincs akkora nyüzsgés, mint a város többi részén.-bólogatott Hayden
- Egy két jó helyet viszont ismerek... Hallottál már a Zöld Virágról? Azt mondják, elég jó kis hely.
-Ááá-nevetett Spencer- Mindenkit ismerek a Zöld Virágban, szeretek ott lógni. Ott zenél a bátyám zenekara.
-Ezt nem tudtam...ők a....
-A Blazing Star-egészítette ki a mondatot Spencer.
-Bár szerintem a város legjobb helye a Mira's. Isteni kávéjuk van.
-Erről még nem hallottam.-csodálkozott Hayden-Pedig azt hittem, itt mindent ismerek, de most meglepődtem.
-Te nem ismered Mira Lawrence kávézóját?-nevetett Spencer.-Szégyelld magad!-most már Hayden is nevetett.- Egyszer ki kell próbálnom a helyet, és, ha gondolod, elkísérhetnél...
-Spencer abba hagyta a nevetést.
'Te jó ég, ez a helyes fiú egyszer csak itt terem a semmiből, és elhív randizni."
-Eljönnél egy vadidegennel?
-Naná!-vágta rá gondolkodás nélkül.-Akarom mondani...még meggondolom a dolgot.-ismét nevettek.
-Szóval a bátyád zenél...
-Igazából ő az énekes. Nagyon tehetséges, de nem ez az egyetlen szakmája, autószerelőként dolgozik...egyébként hallottad már őket zenélni?
-Hayden a fejét rázta.-Nem, azt hiszem, csak az elődjüket...a nevük Jumping monkeys volt, ha jól emlékszem...Nem tudom, miért hagyták abba a zenélést...jók voltak.
-Hidd el, a tesóm bandája sem rossz.-válaszolt Spencer. Beszélgetés közben volt alkalma jobban megfigyelnie Haydent, akin egy barna "V" nyakú póló, és egy sötétkék csőnadrág feszült, lábán fehér converse csuka, hátán keresztebe vetve fekete oldaltáska.
A bőre bronz barna volt,a haja szinte fekete, apró mandula alakú szeme szintén feketén csillogott. Borostás arca markáns volt, arcvonásai kemények, viszont olyan kellemes derű sugárzott Haydenből, hogy mindezt kompenzálta vele.
-Ebben nem is kételkedem.-bólogatott Hayden.
-Neked van testvéred?-kérdezte Spencer
-Nincsen, de sokat lógok együtt az unokatestvéremmel, nem tudom, talán ismered, Nathaniel Adamsnek hívják...
-Nem hiszem...lehet, hogy láttam már, de nem tudnám megmondani...
-Biztosan láttad már...Elég feltűnő személyiség.
-Lehet...nem tudom...Miről tűnhetett volna fel nekem?-kérdezősködött Spencer
-Egy vörös Porche-val jár, és hát amilyen a kocsi, olyan a gazdája...
-Az igen, nem mondom...-csodálkozott Spencer, Hayden időközben felült a pad támlájára, így kénytelen volt kicsavarodni, hogy feltudjon nézni rá.
-Hát igen, ügyvéd család vagyunk...-jövőre kezdem a Jogi Egyetemet.
-Ejj ha, hát sok sikert, meg minden.- ekkor megszólalt Spencer telefonja. Kikapta a rózsaszín kis táskájából: Aaron volt az.
-Ne haragudj, ezt fel kell vennem.-mondta, majd fel állt, pár lépéssel arrébb pedig felvette a telefont.
Aaron hangja nem dühösen, inkább aggodalmasan csengett:-Spence, merre vagy?
-Spencerben megint felment a pumpa, nem értette, miért nem tudja Aaron abbahagyni ezt az apáskodást, egyszerűen kezdett az agyára menni vele.
-A parkban, mert?-megpróbált normális hangon válaszolni, és csak remélni merte, hogy sikerült is neki. Nem akarta még jobban kihúzni a gyufát, vagy megbántani testvérét.
-Arra gondoltam, ha van kedved elmehetnénk megenni egy pizzát, vagy mittudomén...-Aaron hezitált egy percet, majd hozzátette:-Mike is jönne persze.
-Ó!-Spencernek jó ideig nem sikerült több választ adnia meglepetésében.
-Itt vagy még Spence?
-Jaaa, aha, igen, akkor elindulok haza..őő akkor szia.
-Jól van.
Spencer letette a mobilt, és visszafordult, hogy elbúcsúzzon Haydentől. A fiú mintha kitalálta volna a dolgot.
-Csak azt nem mondd, hogy el kell menned!
-Spencer felnevetett:-Csak de!
-Hayden felugrott a padról. Úgy 190 cm lehetett, és a teste... Spencer megpróbálta összeszedni a gondolatait.
-Nagyon örülök, hogy megismertelek Hayden...hát akkor majd... nem tudta mit mondjon, elharapta a mondatát.
-Esetleg megkaphatnám a számod?-kérdezte a fiú...-Csak, hogy egyeztessünk arról a kávé dologról.
-Hát persze, semmi akadálya...
-Nem rángathatod el örökké pizzát enni, ha elmegy sétálni!-Mike a kanapén cigizett.
-Tudom, de jelenleg ez tűnt a legokosabb ötletnek.-Aaron szintén a kanapén ücsörgött, lábait felrakta a vele szemben álló asztalra. Kezeiben még mindig a telefont szorongatta.
-Lehet, hogy jobb lenne, ha beszélnék vele?-kérdezte kétségbeesetten.
-Nem is tudom, Aaron, tudod, milyen elfogult az apjával szemben. Nem mennél vele sokra. Rögtön találkozni akarna vele, ha pedig megtiltanád, szinte Joe karjaiba löknéd vele...hisz ismered Spencert.-Mike fürkésző pillantást vetett barátjára.
-Azt hiszem, igazad van... Nem, semmiképp sem engedhetem, hogy ez a szemét féreg tönkretegyen minket, vagy, hogy Spencer közelébe merészkedjen.
-Valamit ki kell találnunk.-morogta Mike. -Mikor legutóbb pénzt adtam neki, lelépett egy időre...-kezdte, de Aaron leintette.
-Nem, azt felejtsd el! Eleget segítettél már így is nekünk, ráadásul semmire nem mennénk vele, visszajönne, akárcsak most...
A két jó barát tehetetlenül nézett egymásra. Aaronben valami furcsa érzés kavargott, kétségbeesetten próbált megoldást találni, de nem ment neki, és e miatt dühös volt. Olyan gyűlöletet érzett Joe iránt, ami teljesen eltérítette őt a józan gondolkodás útjáról. Nem felejtette el a gyerekkort, amelyben felnőtt, mert ha sokszor szinte csak Spencerrel törődött is, nem hunyhatott szemet a felett sem, milyen nehéz időszaka volt is gyerekkora az életének.
Az ordítozás, verés..és következményei. Aaron drogfüggő lett. Tizenhárom éves korára mélybe zuhant, amelyből sokáig úgy tűnt, nincs kiút. Ekkortájt veszítette el édesanyját is Susant. Belehalt a szülésbe, mikor Spencer megszületett. Susan halála előtt Joe könnyebben elviselhető volt, igaz, rossz természete már akkor is megmutatkozott.
-Aaron idiótán ácsorgott a szoba ajtajában, Spencer pedig úgy tett, minta ingóságait rendezgetné az asztalán.
térdemen, szinte észre sem vettem az előttünk elsuhanó fákat. Egyre csak az járt az eszemben, hogy elrontottam az egyetlen dolgot, amiért felelős voltam.
Azt hittem elájulok, amikor Louis mögöttem elindult a lépcsőn, ugyanis súlyuk alatt megnyikordult a tölgyfa. Legalább egy percig moccanni sem mertünk, majd miután sikerült újból levegőhöz jutnom, sikeresen felértünk a lépcsőn.
Dühösen csörtetett ki a szobából maga mögött pedig jelentőségteljesen becsapta az ajtót.
'Nagyszerű-a harisnyám kiszakadt, az eső is esik és sehol egy nyavalyás autó,'-leültem a járdaszegélyre,- vizesebb már akkor sem lehettem volna,ha bedobnak egy medencébe-magamban duzzogtam egy darabig, de ahogy a percek teltek, kezdtem kétségbeesni.Ehhez a két dologhoz értettem a világon a legjobban:-duzzogni, és folyton kétségbeesni.
