Aaronnek döntenie kellett és ő Spencert választotta. Sikerült maga mögött tudnia a múltat, igaz, ehhez rengeteg erőre volt szüksége, és barátja támogatására.
A bejárati ajtó csapódása rázta fel őket a mélázásból.Spencer jött meg. Nem tűnt meglepettnek, mikor megpillantotta Aaront és Mikeot feszült csöndbe burkolózva. Egyetlen szó nélkül vágott át a nappalin.
Tudta, hogy csak rá várnak, hogy elindulhassanak, ezért megpróbált gyorsan elkészülni. Felvette egyetlen ép ruhadarabját, amit még édesanyjától, Susantól örökölt meg. Egy világoskék ruha volt apró virágokkal díszítve. Spencer szerette ezt a ruhát, bár az ő ízlésétől messze állt visszafogottságával. Haját oldalra copfozta, majd felhúzta rózsaszín szandálját. Már épp indult volna, amikor kopogtattak az ajtón. Aaron volt az.
-Kész vagy Spence?-kérdezte feszengve.
Spencer csak bólintott- még csak rá sem nézett.
-Aaron idiótán ácsorgott a szoba ajtajában, Spencer pedig úgy tett, minta ingóságait rendezgetné az asztalán.
-Szeretem, mikor ez van rajtad.-törte meg egy idő után a már már kínossá váló csöndet Aaron.
-Spencer megint csak bólintott, nem igazán tudta, mit felelhetne.Nem kellett sokáig várnia, Aaron a lényegre tért:
-Nézd Spence, sajnálom, hogy ma annyira kiakadtam....nem tudom, mi ütött belém. Tiszta hülyeség az egész. -Aaron az ujjait tördelte, és közben a padlóra meredt.-Összejött sok minden, a meló...meg ez az egész pénz dolog...rosszul vezettem le a dolgot...azt hiszem.-nagyot sóhajtott mintegy jelezve, hogy mondandója végére ért.
-Spencer közben abba hagyta a körömlakkok rendezgetését. Megfordult, végül csak ennyit tudott mondani:-Gyere ide te hülye!-azzal szorosan magához ölelte bátyját.
Ezek után a hangulat sokkal oldottabbá vált mindhármuk részéről. Mike, mint mindig, most is hozta a formáját: -Megeszed még azt a szeletet?-kérdezte a Spencer tányérján fekvő megkezdett sonkás pizzára bökve.
-Naná, hogy!-vágta rá a lány, pedig már egyáltalán nem volt éhes.Szavait nyomatékossá téve közelebb húzta magához tányérját.
-Tudom, hogy nem akarod megenni Spence!-vigyorgott Mike. Aznap egyébként teljesen másképp festett. Egy szürke ing volt rajta, és egy fekete csőfarmer, sötét lila edzőcipővel, amit még együtt választottak vásárlásukkor....Spencer elidőzött Mike külsejének vizslatásával, majd megállapította, hogy barátja egészen emberien fest.
--Jól nézel ki!-mondta.
-Mike meglepettnek tűnt, de láthatóan örült.
-Szóval akkor megeszed?-kérdezte ismét visszakanyarodva a pizza szelet-témához.
-Abjádok má' ibe a kedzsapot!-szólalt meg az asztal távolabbi sarkában ülő Aaron egy fél szelet pizzával a szájában.
-Fúj, Aaron, ne már!-fintorodott el a látványtól Spencer. Mike és Aaron persze nevettek,Spencer pedig kelletlenül odanyújtotta testvérének a ketchupot.
-Mike látszólag nagyon jól szórakozott, mint az pillanatokkal később kiderült, nem Aaron miatt.
-Te meg mit vigyorogsz?-szegezte neki a kérdést Spencer.
Mike Spencer üres tányérja felé bökött....:)
Hatodik fejezet
Kellett egy kis idő, amíg hozzá szokott a szemem a sötétséghez. A ház tágasnak tűnt, és üresnek. A csöndet, mely eddig a házban honolt, gyors léptek zaja törte meg-mintha valaki távolodna tőlem. Pillanatokkal később világosság gyúlt a plafonról alálógó kristály csillárból.
Tudtam, hogy az előbb Nate ment fel az emeletre. Követtem a példáját.Még csak a lépcső felénél jártam, amikor zaj ütötte meg a fülem. Hangos puffanás, egy női hang foszlány, majd ajtócsapódás következett.
Ekkorra értem fel. Nem kellett sokáig keresnem a zaj forrását. Közvetlenül előttem, egy nyitott szoba padlóján ott hevert Kira. A szoba közepén álló francia ágynak támaszkodott az egyik kezével. Arcába hulló haja miatt nem tudtam jobban szemügyre venni. Más nem is érdekelt. Odarohantam hozzá, és magam felé fordítottam.
Ugyanolyan megkönnyebbüléssel konstatáltam, hogy Kira is be van nyomva, mint az előbb Lanie-nél. Bár rossz érzés fogott el, mikor arra gondoltam, hogyan is kerülhetett ide. A másik nagy kérdés pedig az volt, hogy Nate honnan tudta, hogy itt megtaláljuk őt...
Óvatosan felsegítettem Kirát, akiből csak úgy dőlt a pia szag. A gondosan elkészített frizurának már hűlt helye volt, sminkje elkenődött, ruhája félre csúszott a vállára.
-Annyira hülye vagyok, ugye?-kérdezte szinte alig érthetően.
-Már miért lennél az?-kérdeztem, bár nem igazán a válasszal törődtem, sokkal inkább azzal, hogy sikeresen lenavigáljam Kirát a lépcsőn.
-Nem kellett volna...nem kellett volna.-motyogta
-Nyugi, Lanie is bekarcolt elég rendesen...
-Nem, nem...én nem úgy mondom...-már épp a bejárati ajtónál jártunk, amikor ismét nagy zajt hallottam, ezidáig semmi mással nem törődtem, csak Kirával, de most hiány érzetem támadt.
-Nate?-kérdeztem, de senki nem válaszolt. Az előbbinél jóval nagyobb csattanás hangzott el, mintha valami a falnak koppant volna.Végül meghallottam Natet. Valahonnan egy távolabbi szobából szűrődött le a hangja. Nagyon idegesnek tűnt.
-Takarodj innen, és meg mondhatod neki is, hogy ezért még nagyon megfizet!-újabb hangos csattanás hallatszott, de tovább nem tudtam figyelemmel követni az eseményeket, mert Kira a küszöbre hányt.
Nem vártam meg Natet, mert úgy éreztem, már nem bírom sokáig tartani Kirát. Csak úgy cikáztak a gondolatok a fejemben. Először is, ki volt az a valaki, aki rajtunk kívül a házban volt, és mi történhetett, ami miatt Nate így kiakadt...nem tudtam hová tenni az egészet...de nem is maradt sok időm a gondolkodásra. Nagy nehezen sikerült a ház elé vonszolni Kirát, Olivia már várt minket.
-Hol voltatok eddig? Lanie tényleg nagyon rosszul fest...te jó ég! Ezek tényleg ikrek!-Sápítozott Kira láttán, aki egész testsúlyával rám támaszkodott.
Egy kék mini cooper parkolt egyenesen elém, benne azzal a sráccal, aki Lanievel volt az előbb. A kocsi hátsó ülésén ott feküdt maga Lanie-nehéz lett volna eldönteni, hogy az ikrek közül melyikőjük van rosszabb állapotban.
-De mi kocsival jöttünk...-kezdtem, de a srác leintett.
-Elég messze parkoltatok...majd én haza viszlek titeket.-ajánlotta, de én a fejemet ráztam:
-Szerintem pedig jobb lesz, ha a saját kocsinkkal megyünk haza...-ekkor jutott eszembe, miben is állapodtunk meg Petet-el...úgy volt, hogy haza felé Kira vezet...hiszen addig erősködött, én pedig már ittam.
Végül hagytam, hogy a fiú( akit egyébként Louisnak hívtak) besegítse Kirát Lanie mellé, majd kinyitotta nekem az ajtót. Én már csak Louis mellé fértem be.
Ideges voltam. A dolgok igen csak kicsúsztak a kezemből.Fogalmam sem volt, hogyan kezelhetném ezt az egészet. Eddig még sosem kerültem hasonló helyzetbe, hiszen, ha lehet azt mondani, mindig csak a magam ura voltam.
Bele sem mertem gondolni, mi lesz, ha így állítunk haza. Idegesen doboltam a
térdemen, szinte észre sem vettem az előttünk elsuhanó fákat. Egyre csak az járt az eszemben, hogy elrontottam az egyetlen dolgot, amiért felelős voltam.
-Ne izgulj, nem lesz gáz.-Louis mosolyogva nézett felém, mintha meg akarna nyugtatni. Nem válaszoltam, csak nagyot sóhajtottam.
-Talán még az is lehet, hogy sikerül őket észrevétlenül becsempészni, és akkor talán másnapra kiheverik a dolgot.-Louis csak nem adta fel, hogy csak egy kicsit is, de jobb kedvre derítsen.
-Elég kevés esélyt látok a dologra.-mondtam.- Mira biztosan megvár minket.-tovább doboltam a térdemen. Ezután nem nagyon beszéltünk egy ideig. Louis elővett a kesztyűtartóból egy CD-t, majd berakta a lejátszóba. A szám ismerősnek hangzott, bár eltelt egy kis idő, mire ráeszméltem, honnan is az.
-Jó ez a szám.-kezdtem, hiszen ugyanaz szólt Louis lejátszójából, mint amit a szomszédból hallottam az egyik este.
-Én is bírom őket, amikor tudok, megyek a fellépésekre is.-bólogatott lelkesen Louis.
-Mi is s nevük, nem jut eszembe hirtelen.-hazudtam, hiszen eleve nem is tudtam, mi a neve Aaron bandájának.
-Blazing Star. Képzeld, ezt a CD-T az énekes sráctól kaptam, nagyon nagy arc, meg minden.
-Az énekes sráctól?
-Aaron Rhodes. Jó fej, meg minden.Úgy egy éve lakhatnak itt.Azóta zenél a Blazing Star is, tudod?-Louis láthatóan örült, hogy sikerült beszéd témát találnia, mert csak úgy ömlött belőle a szó, aminek én valamilyen okból örültem.
- Igazából nem nagy együttes, nem sokan ismerik, de a mi környékünkön szinte mindenki. Pedig csak hobbiból zenélnek, mindenkinek van valami más állása is.
-Például most nem is tudom, hirtelen melyikük mit csinál, de egyikük tetovál, meg többen autószerelők...de ebben nem vagyok biztos.-Louis szórakozottan megvakarta a fejét, én pedig hátrapillantottam a lányokra- mindketten aludtak.
-És ez az Aaron ugye a haverod akkor?-váltottam óvatosan vissza beszélgetésünk előző fonalára.
-Nem igazán. Csak párszor beszéltünk, egyszer bejött a sulinkba, asszem a húgához,és akkor sikerült tőle megkapnom ezt a CDt.
-Ezen elgondolkodtam, Mióta Aaron szomszédságába kerültem, senki mást nem láttam, aki ott lakott volna, csak azt a Mikeot.
-Nem tudtam, hogy van egy húga.-motyogtam. A Mini Cooper ekkor fékezett le a házunk előtt.
-Hát itt volnánk.-mosolygott Louis, mint akinek az ég világon semmi, de semmi oka nem lenne az aggódásra. Nekem annál több volt.
-Hogy visszük be őket feltűnés nélkül?-kérdeztem.
A Házban vak sötét volt. Semmi jel nem utalt rá, hogy bárki is ébren lenne. Ennek elmondhatatlanul örültem. Kira a vállamat nyomta, Laniet pedig Louis próbálta hang nélkül a szobáig vezetni. Minden lépésünkre figyelnünk kellett. Semmiképp sem akartam, hogy kiderüljön ez az egész ikrek részegen dolog.
Mire elértünk a lépcsőig már folyt rólam a víz. 'Ha sikerül őket felvonszolni valahogy, onnan már sima ügy.' gondoltam, hiszen onnan már csak pár lépést kellett megtenni a szobáig.
Azt hittem elájulok, amikor Louis mögöttem elindult a lépcsőn, ugyanis súlyuk alatt megnyikordult a tölgyfa. Legalább egy percig moccanni sem mertünk, majd miután sikerült újból levegőhöz jutnom, sikeresen felértünk a lépcsőn.
Hihetetlen megkönnyebbülés fogott el, amikor Kira és Lanie már az ágyban szunyókáltak tovább. Még Louis arca is derűsebben festett.
-Adjatok valamit, amibe hányhatok!-nyöszörgött Lanie, majd felült. Gyorsan lesurrantam a konyhába, és amilyen halkan, és gyorsan tudtam, felvittem az első kezem ügyébe akadó tálat Lanienek. Épp időben érkeztem. Reméltem, hogy ezt senki sem hallja meg, mert akkor minden próbálkozás hiába való volt. De Lanie nagyon rosszul festett, semmiképp sem tűnt úgy, mint aki egyhamar jobban lesz. Loui-val leültünk az ágy szélére, és néztük, ahogy Lanie hány.
Furcsa álmom volt. Csak úgy a semmiből bukkant fel előttem az az impozáns kapu, mely mögött egy ködbe burkolózó hatalmas ház állt. Mire feleszméltem, már a házban voltam. Egy tükör előtt álltam, így azt is észrevettem, milyen finom ruhában vagyok, a fejemen pedig egy ezüstösen fénylő Tiara csillogott. Valamiért kétségbeesés fogott el, és elkiáltottam az első nevet, ami eszembe jutott:
-Nate!-de semmi válasz nem érkezett, és ez még jobban felzaklatott. Újra és újra elkiabáltam a nevet, mindhiába.
Nate helyett más jött. Először nem ismertem fel, aztán egyre közelebb és közelebb került hozzám. már jól kivehető volt a tetovált kar, és a fültágító.Hirtelen felébredtem. Valaki mellettem ült, és beszélgetett.Kinyitottam a szemem, Louis volt az. A haja olyan kócos volt, hogy láttán nevetni lett volna kedvem, nem volt rajta az este viselt tengerészkék pólója, csak alsónadrág, és Kira rózsaszín szoba papucsa. Elég viccesen festett.
Ekkor viszont ráeszméltem, kivel is beszél. Pete volt az. Be kell vallanom,sosem láttam még ennyire dühösnek a bácsikámat.
-Szóval Louis Williams fiam, megtudhatnám, mit keresel a lányaim szobájában?-kérdezte, majd végig nézett Louis hiányos öltözékén.
Arra mondjuk én is kíváncsi lettem volna, mi a francért nincs rajta ruha.
-Sajnálom, én...kezdte, de gyorsan közbe vágtam
-Jó reggelt Pete!-mondtam, majd felültem.
-Magyarázatot várok!-morogta Pete Louis, és a hányással teli tál felé pillantva.
'Na ezt jól elcsesztem!'-gondoltam.
- Nem történt semmi, Louis egyszerűen csak elkísért minket, de olyan álmosak voltunk, hogy végül itt aludt.-eddig még nem is hazudtam...
-És ez itt micsoda?-kérdezte a hányás felé mutatva.
-Azt hiszem, kicsit túllőttem a célon az este...-motyogtam.-nem értettem, miért mondom ezt...csak jött.
-Szóval így lehet megbízni benned!-háborgott Pete.
Dühösen csörtetett ki a szobából maga mögött pedig jelentőségteljesen becsapta az ajtót.
-Baszki!-morogta Louis.-Jobb, ha elhúzok.
-Igen.-bólogattak az ikrek, akik ügyesen kimaradtak az egész veszekedésből.
-Allie olyan jó fej vagy, ha apu megtudná, hogy igazából mi is történt, biztosan sokkal dühösebb lenne.
-Nehezen tudtam elképzelni, hogy Pete ennél még sokkal dühösebb is lehetne. Visszaidéztem magam elé az arcát, amint épp Louis-val beszél.-Nos kétség sem férhet hozzá, ennél nem igazán tudtuk volna jobban kihozni a béketűréséből.
-Fogd be Kira.-morogta Lanie. Miközben feltápászkodott, hogy kikísérje az időközben felöltözött Louist.
Egy ideig nem beszéltünk ezek után, csak ültünk a szobában, mintha Petenek ki sem kellett volna mondania, hogy ezentúl büntetésben leszünk. Magam elé meredtem, nem figyeltem ki mit csinál, Kira tett vett egy ideig, de végül ő is megunta. Lanie időközönként nagyokat sóhajtott, de semmi több nem történt.
-Végül a csend megtört:
Mindent elmondok apának.-Lanie felállt az ágyról, , de Kira elé állt:
-Figyelj, ennek semmi értelme, Allie tök jó fej meg minen, szóval hagyd már ezt inkább. Különben is, mit gondolnának utána anyuék? Elvégre neki kellett volna ránk vigyáznia.
-Nem mertem volna abban a pillanatban Kira helyében lenni.-Kis ideig úgy tűnt, Lanie menten megpofozza testvérét.
-Hallod te egyáltalán, hogy mit beszélsz?-hangja kicsit rekedten csengett.-Nem gondolhatod komolyan, hogy ezt hagyom? És neked sem kéne!
-Ha most ezt elszúrjuk, akkor soha többé nem mehetünk sehová!-csikorogta a fogai között Kira.
-Nem érdekel.-Lanie kitért testvére elől, hogy kitálalhasson a szülőknek. Ekkor azonban Mira jelent meg a szobában:
-Anya beszélnünk kell!
-Majd később Lanie!-Intette le Mira lányát.
-Allie, megtennéd, hogy lejössz?-kérdezte.-rosszul esett, hogy nem néz rám, miközben hozzám beszél.
-Összenéztünk a lányokkal.
Na ebből mi lesz?...
Mire levonszoltam ólomsúlyúvá nehezedett lábaimat a nappaliba, Mira és Pete már vártak rám, Mindketten álltak, Mira a kandalló párkánynak támaszkodva, arccal a fal felé, háttal nekem állt. Pete fel alá járkált a kanapé és a tv közötti rövid helységen. Bozontos szakállát vakargatta, miközben hozzám szólt:
-Ülj le!-intett a kanapé felé.
-Senki nem szólalt meg, míg le nem ültem a kanapé szélén. Észrevettem, hogy új rajta a huzat...ez eddig fel sem tűnt...nevetni lett volna kedvem, amiért ezen gondolkodtam egy ilyen rémes helyzetben. Olaj zöld volt, pici narancssárga madarakkal teli hímezve...nem tudtam jobban szemügyre venni, mert Pete hangja elvonta róla a figyelmem.
-Gondolom azt hiszed, azért vagy most itt, hogy leszidjunk.
- Miért, nem azért?-kérdeztem kissé meglepetten..."talán meghallották az ikrek veszekedését"-gondoltam
-Nem volt szép dolog, amit az este műveltetek Allie! Nyilván mind a hárman ludasok vagytok a dologban...azt már meg sem merem kérdezni, hogy hol hagytátok a kocsimat...válaszolni akartam, de egy kézmozdulattal leintett-jelezve, hogy még nem fejezte be.
-Nos igen, mindezek még előttünk állnak...nem felejtem el, de most másról lenne szó.
Nem kerülte el a figyelmem, hogy Mira teste megrándult, és egyre gyorsabban kezdte el venni a levegőt. Ez nyugtalanná tett.
-Miről van szó?-kérdeztem kicsit megszeppenve.Pete arcáról eltűnt a harag, egy más érzés vette át a helyét de idő kellett hozzá, hogy rájöjjek, milyen arckifejezéssel nézett rám.
-Allie nem rég beszéltem édesanyáddal...--hirtelen dobbant nagyot a szívem, erre vártam tegnap este óta, hogy valaki végre elmondja nekem az igazat...
-Igen?-kérdeztem türelmetlenül.
-Nem könnyű ezt elmondanom, de amikor találkoztunk....szóval közölte velünk, hogy a jövőben nem kíván téged haza.
-Értettem minden egyes szót, mégis nehezemre esett összerakni őket értelmes mondattá. Nem tudom, hogy tudtam visszatartani a könnyeimet, amíg kiértem a nappaliból, egyenesen az udvarra, onnan tovább az utcára. Hallottam, hogy Mira utánam szalad, de a kert kapuban megállt. Most már engedhettem a könnyeimnek. Soha nem éreztem magam még ennyire egyedül, ott hagy, csak így, és még csak annyira sem vagyok fontos a számára, hogy a szemembe megmondja. Sosem éreztem még ekkora csalódást, és ekkor jöttem rá, hogy szerettem őt. Szerettem, de meg is gyűlöltem, amint megtudtam, valóban igaz-nem kellek neki többé. Arra tudtam csak gondolni, hogy ha itt ér véget a kapcsolatunk, akkor nem volt soha fontos számára a létezésem, hogy csak kihasznált, és eldobott.
(Adriennek ajánlom)
Céltalanul lépkedtem, nem igazán figyeltem, merre tartok, akkor kezdtem figyelni a környezetemre, amikor már kezdett besötétedni körülöttem. A szemeim bedagadtak a sírástól, és eszméletlenül fájt a fejem.
