Kedves Olvasóim!
Allie története egészen új irányt vesz. Nem folytatom a régebbi bejegyzéseim, ennek meg van az oka. Remélem, hogy az Új Alliet is ugyanúgy fogjátok szeretni.
SzisZ
Új Allie
Spencer Allie múltjába tartozott. Barátnők voltak. Csak voltak. Valamikor régen, amikor még kis allie naiv volt és ostoba, Hitt a végtelen jelekben, és az örök szerelemben, az élethosszig tartó barátságban.
De Spencer meghalt, megszűnt létezni a Földön. Elpárolgott jelensége, szépsége -elúszott a rózsaszín felhő, ami Allie nagy barna szemeit ködbe zárta.
Allie új életet kezdett, amiben Spencer nem kapott szerepet. Most más lett minden, még ő maga is.Lefogyott, úgy hat kilót, haja hosszabb lett, arca határozottabb, nőiesebb. Elegáns, csinos megjelenését csak a cigaretta füstje keretezte ironikusan.
A tizenkilenc éves Allie Jules Pete és Mira Lawrence Házában lakott unokatestvéreivel, Kirával, Lanievel, és Mikeyval. Nyár végét követően beiratkozott egy igen neves művészeti egyetemre, ahol tervező grafikát tanult. Rengeteg embert ismert meg a sulinak, és unokatestvéreinek köszönhetően, Kira és Lanie ikrek voltak. Mindketten hosszú szőke hajjal, kék szemmel, hófehér bőrrel. Egy vadidegen számára semmi különbség nem lett volna közöttük, de Allie már jól tudta, Kira a cserfesebb, Lanie pedig az érzékenyebb, csöndesebb kettejük közül.
Az ikrek nem ugyanabba az iskolába iratkoztak, ahová Allie, Lanie dietetikus szakra, Kira pedig kommunikációs tagozatra iratkozott be más más egyetemen.
Első fejezet
Új kezdet
Kíváncsi voltam, milyen nap elé nézek. Ősz volt már, de erre utaló nyomok nem nagyon akadtak. A nap ragyogott a tiszta kék égen, a levegő meleg volt, de már nem az a kibírhatatlan fülledt fajta. Csak a földre hullott falevelek, és az égbe nyújtózó fák kopasz feje súgta:-ősz van, iskola, új Élet vár.
Kiléptem a rozsdától megkopott egykor még lágy kék színű kis kapun,ami a szokásos módon nagyot nyikkant, majd csapódott mögöttem. Ismerős úton indultam el dolgozni Szombat délelőtt.
A városközpont közel volt a Lawrence házhoz, úgy negyedórányi gyaloglásra, ha normális tempóban haladtam. Csak estefelé nem szerettem ezt a környéket, sok volt ugyanis a kóbor kutya, egyedül sosem szívesen mászkáltam későn.
A központot nagyon szerettem, mindig akadt egy egy ismerős arc a közelben. Tommal a vonat állomás mellett találkoztam. Még előző este megbeszéltük, hogy elkísér dolgozni.

Mosolyogtam, örültem, hogy látom.
-Szia-köszöntött, majd mielőtt bármit is mondhattam volna, megölelt.
-Jó végre látni!-mondtam, mikor elengedett. És tényleg, hiszen akkor már Ő volt a legjobb barátom.
-Megváltoztál.-mondta engem méregetve.
-igen, de te is.-válaszoltam végignézve rajta. Arca barnább volt, mint ahogyan hónapokkal ezelőttről emlékeztem, a szeplők szinte teljesen eltűntek az arcáról, haja pedig kiszőkült. Magasabb is lett, úgy a válláig érhettem...épp hogy...
-Merre megyünk?-vont vállat.
-Itt dolgozom a közelben.-intettem a fejemmel.
A rövid utat végig beszélgettük. Amíg a ping pong terem falát festettem-beszélgettünk, amikor elfáradtam, lemásztam a létráról, leültem mellé a fehér porral borított földre és tovább beszélgettünk. Szerettem, amikor mesélt. Mindig tudott valami meglepő, vicces, vagy olyan Tomos dolgot mesélni.
A fal festés egész jól ment. A nap végére elég sokat haladtam a dologgal, felvázoltam ceruzával a ping -pong ütőket, kontúroztam őket, a nagy részét pedig színessel is átfestettem.
-Mára elég lesz!-kászálódtam le a létráról. Tom időközben elaludt ültében falnak támaszkodva a földön.Csak akkor ébresztettem fel, amikor már mindent elpakoltam, a festékes dobozokra kerültek a tetejük, a takarófóliát összecsavartam, és beraktam őket egy fal mögé.
-Mehetünk.-mondtam.
-Na vééégre!-forgatta a szemeit.
-Kössz, hogy jöttél.-mondtam, közben jól oldalba böktem.
-Hát van mit.-vágta rá egyből, mindig ezt mondta...